Oldalak

2017. június 9., péntek

London fölött az ég

Ezzel a címmel most nem arról akarok írni, hogy amikor szépen becsíkozzák az eget, az chemtrail-e vagy sem, erről úgyis mindenkinek meg van a véleménye, a cím most sokkal inkább átvitt értelemben értendő.
A múlt hétvégi balhé óta – ami a London Bridge-en meg utána az utcán és egy étteremben történt – az emberek félnek. Mostanában busszal járok dolgozni, egy vonallal bent vagyok, eggyel hazamegyek, háztól házig ugyan elég hosszú az út, mert bár a megállóba kitett menetrend szerint 37 perc befelé az út, ami egy vicc, mert az egyébként egy-másfél óra, visszafelé már 60-65 percet ír ami viszont közelíti a reaitást, de nem is szívesen járnék metróval, és sokan vannak így. Jobb félni mint megijedni – tartja a mondás – mondjuk úgy hogy nem félek, de óvatos vagyok. Szóval busszal járok dolgozni, és azt látom hogy amikor jövök haza, a Waterloo Bridge-en lévő megállóban ahol én is felszállok, sokan nem a megállóban állnak, hanem hátrébb a betonkorlátok között, azoknak a védelmében. (Majd utólag felteszek egy képet ide.) Az emberek annyira félnek, hogy nem mernek ott állni a hídon a megállóban az út mellett, bár épp a városban bárhol fel tud hajtani a járdára egy autó.

Munkahelyemen, ami egy belvárosi étterem, mostanában nagyon nincs meló. Amúgy is gyenge a forgalmunk, de a múlt hétvégi balhé óta sok vendég mondta le az asztalfoglalását. „Nem merünk bemenni a városba” – mondják sokan – tegnap délben össz-vissz két fő, egy asztalfoglalásunk volt, az egyébként 120 férőhelyes étteremben. Aztán ugyan jöttek még néhányan, de az emberek eljutottak odáig, hogy félnek étterembe menni. Nyilván ez el fog múlni, mert az itteniek nem tudnak és nem szeretnek főzni, enni meg kell, de ettől függetlenül egészen biztosan sok étteremnek jelenti ez a végét, és a londoni meg az egész brit vendéglátás is át fog alakulni, vége azoknak az időknek, hogy az ember gondfeledten vacsorázzon egy étteremben.

2017. május 23., kedd

Boxroom

Angliában a „single room”-nál is van egy még kisebb szoba, a boxroom. Ez az ami a neve, egy „doboz”, az egyszemélyes szobánál is kisebb szoba, mert van benne egy ágy, az ágy mellé le tudsz lépni, és jó esetben az ajtót teljesen ki lehet nyitni. Egy ilyenbe költözök most át, áthidalandó a mostani bérlésem és a következő – reményeim szerint hosszabb távú – helyem közötti pár hetet. Amiért igent mondtam erre az az, hogy valahol laknom kell, olcsóbb, meg ott megy el egy buszjárat majdnem a ház előtt ami a munkahelyemig visz, és ugyan lassabb mint a metró, de bérletet sem kell vennem, így most szállásban is meg a munkában is egy néhány hetes köztes időszak következik, hogy aztán mindkettőben hosszabb távra rendezkedjek be.

2017. május 10., szerda

Egy kép a jövőből

Ezt a plakátot az Oxford Circus metrómegállóban fényképeztem le, reggelente amikor megyek dolgozni, ez a plakát „jön velem szemben”, és ez jól mutatja London (vagy az egész UK) jövőjét. Ez egy kép a jövőből.
A kilenc kissrácból egy !!! fehér, a többi mind kicsit más, és ez hűen tükrözi a fehérek itteni arányát. A felnőtt népességben ez még nem látszik ennyire erősen, de az ő generációjukban ez már majdhogynem valós, illetve ez a kép az arányok szempontjából akkor lenne teljesen hiteles, ha a képen még ott lenne három csoki gyerek, meg egy fél igazi vágott szemű.

2017. április 27., csütörtök

Mennem kell

Az élet lép, ha nekünk nincs erőnk hozzá. Pár hete fogalmaztam meg magamban, hogy annyira megszerettem ezt a szobát ahol most lakok, hogy ha rajtam múlna akkor innen talán sohase költöznék el, de a sors közbeszólt, és írtak az ügynökségről hogy valamikor júniusban költöznünk kell, mert a házat felújítják. Aztán később pontosítottak, hogy ez nem felújítás lesz hanem a tulaj még egy emeletet ráhúz, de ez a mi szempontunkból lényegtelen.
Még nem tudják hogy meddig kell elköltöznünk, valamikor júniusban, a pontos időpontot múlt hétre ígérték, és ehhez képest már csütörtök van, szóval jó lenne már tudni, mert úgyis terveztem hogy egy hétre hazamegyek, gyerekeimmel, szüleimmel találkozok, meg mennem kell a fogorvoshoz is, és ha már ez így adódott, így akkor mennék amikor itt épp nem lesz szobám, hogy arra a hétre nem bérelnék itt szállást. Nem számoltam ezzel, de ha már adódott, akkor éljek ezzel a lehetőséggel. Szóval júniusban egy hétre hazamegyek, közben meg itt költözök.

Mondják rólunk magyarokról, hogy nem vagyunk mobilok, nagyon ragaszkodunk a helyeinkhez. Szerintem ennek megvan a maga oka, de ez nem ennek a blognak a témaköre, otthon az emberek évtizedeket képesek egy helyen leélni, más népek meg – mint például a britek – jönnek-mennek, itt bérelnek egy szobát vagy lakást egy évig, aztán ha úgy adódik akkor költöznek el máshova, és mivel az élet itt ilyen, így itt a legtöbbször nekünk is ugyanígy kell élnünk. Ilyen a társadalmi rendszer, ilyenek a szokások.
Júniusban költözök és kicsit hazamegyek, aztán most már jó lenne itt valami helyet hosszú távra találni magamnak.

2017. március 7., kedd

Egy probléma háromféle megoldása

Amikor ideköltöztem, az ügynökségen a kezembe nyomtak egy kulcscsomót, rajta három kulccsal, egy a szoba, egy a lakás, egy meg a lenti kapukulcs, de az nem fontos, úgyse szokták azt becsukni, azonban első este amikor jöttem haza, akkor kellett szembesülnöm azzal a ténnyel hogy azt a kaput mégiscsak becsukják, és még a kulcs se jó hozzá, mert a kapu számkódos. Szerencsére megvolt az egyik itt lakó telefonszáma, hát felhívtam, ő megmondta a kódot és így bejutottam. Annyira megörültem hogy bent vagyok, hogy a kódot elfelejtettem, és másnap délután amikor megint jöttem haza, ugyanezzel a problémával találtam magamat szemben. Nem volt hozzá arcom hogy a srácot megint felhívjam, ezért aztán némi töprengés után arra jutottam hogy megpróbálom másképp, ami sikerült is, felülről bal kézzel hónaljból benyúlva elértem a belső kilincset, így ki tudtam nyitni a kaput, és azóta is így jövök be.
Januárban volt egy-két hétig egy lakótársunk, és egyik reggel a konyhában botlottam bele. Ott ült gondterhelten, és azt mondta: Meg tudnád mondani nekem a kapu kódját?
Nem – feleltem – én nem használom, felülről benyúlok, és úgy nyitom ki.
Tegnap nem tudtam itt aludni, mert a kapu zárva volt, az ügynökségen meg nincsenek este 11-kor – mondta. Aztán az ember is megpróbálta, neki nem ment, némileg alacsonyabb volt nálam, de aztán a másik lakótársunktól (egy fiatal csaj) megkérdezte a kódot, és így megoldotta a problémát.
Később, pár hét múlva ezzel a lánnyal szóba jött ez a lakótársunk, és azt mondta a lány: Amikor ideköltözött, első nap délelőtt halkan kopogott az ajtómon, először nem is gondoltam hogy nálam kopog, aztán másodjára már ajtót nyitottam, és a kapu kódját kérte el. De nem értettem hogy miért tőlem kéri, amikor téged is itt láttalak a konyhában.
Azért mert én nem használom a kódot – feleltem. Nézett rám, mi az hogy nem használom, és folytattam: Én a vaslap fölött benyúlok és úgy nyitom ki. Aztán elmeséltem neki hogy én is hasonlóan jártam első nap, mire mondta hogy ő is, és ő meg úgy oldotta meg ezt a kérdést, hogy átmászott a kerítésen. Én benyúltam felülről, az az ember nem tudom aznap éjjel hol aludt amikor nem tudott bejönni, ez a lány meg bemászott. Ki-ki a maga stílusában oldotta vagy nem oldotta meg a helyzetet. Egyik nap délután jöttem haza, a lány épp’ az ajtó előtt cigizett, és látta ahogy én bejövök.
Én így jövök be – mondtam – mire bólogatott, én meg kérdeztem: De te hol másztál be? Mire mutatott fel a kerítés tetejére: Hát ott. Néztem rá nagy szemekkel, hogy az egy kicsit magas, mire folytatta: Fiatal lánykoromban sziklát másztam…