Oldalak

2017. november 17., péntek

Ahogyan a britek számolnak

Munkahelyemen az elkészített ételek szavatossága – mondják – négy nap. Tehát ami ma készül, az szerintük mivel ma 17-e van, akkor az az étel 20-áig használható. Mert 17, 18, 19, 20, az négy nap. Logikus. :D Mert ugye szerintünk aminek négy nap a szavatossága, az 17+4=21-e lenne. Vagy amikor a metró bent áll az állomáson, és a brit a következő megállónál fog leszállni, akkor szerinte ő a második megállónál száll majd le, mert az első az ahol a metró épp bent áll. Ez a brit logika. Bár nem tudom hogy a gyereknek amikor az egy éves születésnapját ünneplik, akkor ők a gyereknek a második születésnapja miatt gyűltek össze? :D

2017. június 9., péntek

London fölött az ég

Ezzel a címmel most nem arról akarok írni, hogy amikor szépen becsíkozzák az eget, az chemtrail-e vagy sem, erről úgyis mindenkinek meg van a véleménye, a cím most sokkal inkább átvitt értelemben értendő.
A múlt hétvégi balhé óta – ami a London Bridge-en meg utána az utcán és egy étteremben történt – az emberek félnek. Mostanában busszal járok dolgozni, egy vonallal bent vagyok, eggyel hazamegyek, háztól házig ugyan elég hosszú az út, mert bár a megállóba kitett menetrend szerint 37 perc befelé az út, ami egy vicc, mert az egyébként egy-másfél óra, visszafelé már 60-65 percet ír ami viszont közelíti a reaitást, de nem is szívesen járnék metróval, és sokan vannak így. Jobb félni mint megijedni – tartja a mondás – mondjuk úgy hogy nem félek, de óvatos vagyok. Szóval busszal járok dolgozni, és azt látom hogy amikor jövök haza, a Waterloo Bridge-en lévő megállóban ahol én is felszállok, sokan nem a megállóban állnak, hanem hátrébb a betonkorlátok között, azoknak a védelmében. (Majd utólag felteszek egy képet ide.) Az emberek annyira félnek, hogy nem mernek ott állni a hídon a megállóban az út mellett, bár épp a városban bárhol fel tud hajtani a járdára egy autó.

Munkahelyemen, ami egy belvárosi étterem, mostanában nagyon nincs meló. Amúgy is gyenge a forgalmunk, de a múlt hétvégi balhé óta sok vendég mondta le az asztalfoglalását. „Nem merünk bemenni a városba” – mondják sokan – tegnap délben össz-vissz két fő, egy asztalfoglalásunk volt, az egyébként 120 férőhelyes étteremben. Aztán ugyan jöttek még néhányan, de az emberek eljutottak odáig, hogy félnek étterembe menni. Nyilván ez el fog múlni, mert az itteniek nem tudnak és nem szeretnek főzni, enni meg kell, de ettől függetlenül egészen biztosan sok étteremnek jelenti ez a végét, és a londoni meg az egész brit vendéglátás is át fog alakulni, vége azoknak az időknek, hogy az ember gondfeledten vacsorázzon egy étteremben.

2017. május 23., kedd

Boxroom

Angliában a „single room”-nál is van egy még kisebb szoba, a boxroom. Ez az ami a neve, egy „doboz”, az egyszemélyes szobánál is kisebb szoba, mert van benne egy ágy, az ágy mellé le tudsz lépni, és jó esetben az ajtót teljesen ki lehet nyitni. Egy ilyenbe költözök most át, áthidalandó a mostani bérlésem és a következő – reményeim szerint hosszabb távú – helyem közötti pár hetet. Amiért igent mondtam erre az az, hogy valahol laknom kell, olcsóbb, meg ott megy el egy buszjárat majdnem a ház előtt ami a munkahelyemig visz, és ugyan lassabb mint a metró, de bérletet sem kell vennem, így most szállásban is meg a munkában is egy néhány hetes köztes időszak következik, hogy aztán mindkettőben hosszabb távra rendezkedjek be.

2017. május 10., szerda

Egy kép a jövőből

Ezt a plakátot az Oxford Circus metrómegállóban fényképeztem le, reggelente amikor megyek dolgozni, ez a plakát „jön velem szemben”, és ez jól mutatja London (vagy az egész UK) jövőjét. Ez egy kép a jövőből.
A kilenc kissrácból egy !!! fehér, a többi mind kicsit más, és ez hűen tükrözi a fehérek itteni arányát. A felnőtt népességben ez még nem látszik ennyire erősen, de az ő generációjukban ez már majdhogynem valós, illetve ez a kép az arányok szempontjából akkor lenne teljesen hiteles, ha a képen még ott lenne három csoki gyerek, meg egy fél igazi vágott szemű.

2017. április 27., csütörtök

Mennem kell

Az élet lép, ha nekünk nincs erőnk hozzá. Pár hete fogalmaztam meg magamban, hogy annyira megszerettem ezt a szobát ahol most lakok, hogy ha rajtam múlna akkor innen talán sohase költöznék el, de a sors közbeszólt, és írtak az ügynökségről hogy valamikor júniusban költöznünk kell, mert a házat felújítják. Aztán később pontosítottak, hogy ez nem felújítás lesz hanem a tulaj még egy emeletet ráhúz, de ez a mi szempontunkból lényegtelen.
Még nem tudják hogy meddig kell elköltöznünk, valamikor júniusban, a pontos időpontot múlt hétre ígérték, és ehhez képest már csütörtök van, szóval jó lenne már tudni, mert úgyis terveztem hogy egy hétre hazamegyek, gyerekeimmel, szüleimmel találkozok, meg mennem kell a fogorvoshoz is, és ha már ez így adódott, így akkor mennék amikor itt épp nem lesz szobám, hogy arra a hétre nem bérelnék itt szállást. Nem számoltam ezzel, de ha már adódott, akkor éljek ezzel a lehetőséggel. Szóval júniusban egy hétre hazamegyek, közben meg itt költözök.

Mondják rólunk magyarokról, hogy nem vagyunk mobilok, nagyon ragaszkodunk a helyeinkhez. Szerintem ennek megvan a maga oka, de ez nem ennek a blognak a témaköre, otthon az emberek évtizedeket képesek egy helyen leélni, más népek meg – mint például a britek – jönnek-mennek, itt bérelnek egy szobát vagy lakást egy évig, aztán ha úgy adódik akkor költöznek el máshova, és mivel az élet itt ilyen, így itt a legtöbbször nekünk is ugyanígy kell élnünk. Ilyen a társadalmi rendszer, ilyenek a szokások.
Júniusban költözök és kicsit hazamegyek, aztán most már jó lenne itt valami helyet hosszú távra találni magamnak.