Oldalak

2017. november 17., péntek

Ahogyan a britek számolnak

Munkahelyemen az elkészített ételek szavatossága – mondják – négy nap. Tehát ami ma készül, az szerintük mivel ma 17-e van, akkor az az étel 20-áig használható. Mert 17, 18, 19, 20, az négy nap. Logikus. :D Mert ugye szerintünk aminek négy nap a szavatossága, az 17+4=21-e lenne. Vagy amikor a metró bent áll az állomáson, és a brit a következő megállónál fog leszállni, akkor szerinte ő a második megállónál száll majd le, mert az első az ahol a metró épp bent áll. Ez a brit logika. Bár nem tudom hogy a gyereknek amikor az egy éves születésnapját ünneplik, akkor ők a gyereknek a második születésnapja miatt gyűltek össze? :D

2017. június 9., péntek

London fölött az ég

Ezzel a címmel most nem arról akarok írni, hogy amikor szépen becsíkozzák az eget, az chemtrail-e vagy sem, erről úgyis mindenkinek meg van a véleménye, a cím most sokkal inkább átvitt értelemben értendő.
A múlt hétvégi balhé óta – ami a London Bridge-en meg utána az utcán és egy étteremben történt – az emberek félnek. Mostanában busszal járok dolgozni, egy vonallal bent vagyok, eggyel hazamegyek, háztól házig ugyan elég hosszú az út, mert bár a megállóba kitett menetrend szerint 37 perc befelé az út, ami egy vicc, mert az egyébként egy-másfél óra, visszafelé már 60-65 percet ír ami viszont közelíti a reaitást, de nem is szívesen járnék metróval, és sokan vannak így. Jobb félni mint megijedni – tartja a mondás – mondjuk úgy hogy nem félek, de óvatos vagyok. Szóval busszal járok dolgozni, és azt látom hogy amikor jövök haza, a Waterloo Bridge-en lévő megállóban ahol én is felszállok, sokan nem a megállóban állnak, hanem hátrébb a betonkorlátok között, azoknak a védelmében. (Majd utólag felteszek egy képet ide.) Az emberek annyira félnek, hogy nem mernek ott állni a hídon a megállóban az út mellett, bár épp a városban bárhol fel tud hajtani a járdára egy autó.

Munkahelyemen, ami egy belvárosi étterem, mostanában nagyon nincs meló. Amúgy is gyenge a forgalmunk, de a múlt hétvégi balhé óta sok vendég mondta le az asztalfoglalását. „Nem merünk bemenni a városba” – mondják sokan – tegnap délben össz-vissz két fő, egy asztalfoglalásunk volt, az egyébként 120 férőhelyes étteremben. Aztán ugyan jöttek még néhányan, de az emberek eljutottak odáig, hogy félnek étterembe menni. Nyilván ez el fog múlni, mert az itteniek nem tudnak és nem szeretnek főzni, enni meg kell, de ettől függetlenül egészen biztosan sok étteremnek jelenti ez a végét, és a londoni meg az egész brit vendéglátás is át fog alakulni, vége azoknak az időknek, hogy az ember gondfeledten vacsorázzon egy étteremben.

2017. május 23., kedd

Boxroom

Angliában a „single room”-nál is van egy még kisebb szoba, a boxroom. Ez az ami a neve, egy „doboz”, az egyszemélyes szobánál is kisebb szoba, mert van benne egy ágy, az ágy mellé le tudsz lépni, és jó esetben az ajtót teljesen ki lehet nyitni. Egy ilyenbe költözök most át, áthidalandó a mostani bérlésem és a következő – reményeim szerint hosszabb távú – helyem közötti pár hetet. Amiért igent mondtam erre az az, hogy valahol laknom kell, olcsóbb, meg ott megy el egy buszjárat majdnem a ház előtt ami a munkahelyemig visz, és ugyan lassabb mint a metró, de bérletet sem kell vennem, így most szállásban is meg a munkában is egy néhány hetes köztes időszak következik, hogy aztán mindkettőben hosszabb távra rendezkedjek be.

2017. május 10., szerda

Egy kép a jövőből

Ezt a plakátot az Oxford Circus metrómegállóban fényképeztem le, reggelente amikor megyek dolgozni, ez a plakát „jön velem szemben”, és ez jól mutatja London (vagy az egész UK) jövőjét. Ez egy kép a jövőből.
A kilenc kissrácból egy !!! fehér, a többi mind kicsit más, és ez hűen tükrözi a fehérek itteni arányát. A felnőtt népességben ez még nem látszik ennyire erősen, de az ő generációjukban ez már majdhogynem valós, illetve ez a kép az arányok szempontjából akkor lenne teljesen hiteles, ha a képen még ott lenne három csoki gyerek, meg egy fél igazi vágott szemű.

2017. április 27., csütörtök

Mennem kell

Az élet lép, ha nekünk nincs erőnk hozzá. Pár hete fogalmaztam meg magamban, hogy annyira megszerettem ezt a szobát ahol most lakok, hogy ha rajtam múlna akkor innen talán sohase költöznék el, de a sors közbeszólt, és írtak az ügynökségről hogy valamikor júniusban költöznünk kell, mert a házat felújítják. Aztán később pontosítottak, hogy ez nem felújítás lesz hanem a tulaj még egy emeletet ráhúz, de ez a mi szempontunkból lényegtelen.
Még nem tudják hogy meddig kell elköltöznünk, valamikor júniusban, a pontos időpontot múlt hétre ígérték, és ehhez képest már csütörtök van, szóval jó lenne már tudni, mert úgyis terveztem hogy egy hétre hazamegyek, gyerekeimmel, szüleimmel találkozok, meg mennem kell a fogorvoshoz is, és ha már ez így adódott, így akkor mennék amikor itt épp nem lesz szobám, hogy arra a hétre nem bérelnék itt szállást. Nem számoltam ezzel, de ha már adódott, akkor éljek ezzel a lehetőséggel. Szóval júniusban egy hétre hazamegyek, közben meg itt költözök.

Mondják rólunk magyarokról, hogy nem vagyunk mobilok, nagyon ragaszkodunk a helyeinkhez. Szerintem ennek megvan a maga oka, de ez nem ennek a blognak a témaköre, otthon az emberek évtizedeket képesek egy helyen leélni, más népek meg – mint például a britek – jönnek-mennek, itt bérelnek egy szobát vagy lakást egy évig, aztán ha úgy adódik akkor költöznek el máshova, és mivel az élet itt ilyen, így itt a legtöbbször nekünk is ugyanígy kell élnünk. Ilyen a társadalmi rendszer, ilyenek a szokások.
Júniusban költözök és kicsit hazamegyek, aztán most már jó lenne itt valami helyet hosszú távra találni magamnak.

2017. március 7., kedd

Egy probléma háromféle megoldása

Amikor ideköltöztem, az ügynökségen a kezembe nyomtak egy kulcscsomót, rajta három kulccsal, egy a szoba, egy a lakás, egy meg a lenti kapukulcs, de az nem fontos, úgyse szokták azt becsukni, azonban első este amikor jöttem haza, akkor kellett szembesülnöm azzal a ténnyel hogy azt a kaput mégiscsak becsukják, és még a kulcs se jó hozzá, mert a kapu számkódos. Szerencsére megvolt az egyik itt lakó telefonszáma, hát felhívtam, ő megmondta a kódot és így bejutottam. Annyira megörültem hogy bent vagyok, hogy a kódot elfelejtettem, és másnap délután amikor megint jöttem haza, ugyanezzel a problémával találtam magamat szemben. Nem volt hozzá arcom hogy a srácot megint felhívjam, ezért aztán némi töprengés után arra jutottam hogy megpróbálom másképp, ami sikerült is, felülről bal kézzel hónaljból benyúlva elértem a belső kilincset, így ki tudtam nyitni a kaput, és azóta is így jövök be.
Januárban volt egy-két hétig egy lakótársunk, és egyik reggel a konyhában botlottam bele. Ott ült gondterhelten, és azt mondta: Meg tudnád mondani nekem a kapu kódját?
Nem – feleltem – én nem használom, felülről benyúlok, és úgy nyitom ki.
Tegnap nem tudtam itt aludni, mert a kapu zárva volt, az ügynökségen meg nincsenek este 11-kor – mondta. Aztán az ember is megpróbálta, neki nem ment, némileg alacsonyabb volt nálam, de aztán a másik lakótársunktól (egy fiatal csaj) megkérdezte a kódot, és így megoldotta a problémát.
Később, pár hét múlva ezzel a lánnyal szóba jött ez a lakótársunk, és azt mondta a lány: Amikor ideköltözött, első nap délelőtt halkan kopogott az ajtómon, először nem is gondoltam hogy nálam kopog, aztán másodjára már ajtót nyitottam, és a kapu kódját kérte el. De nem értettem hogy miért tőlem kéri, amikor téged is itt láttalak a konyhában.
Azért mert én nem használom a kódot – feleltem. Nézett rám, mi az hogy nem használom, és folytattam: Én a vaslap fölött benyúlok és úgy nyitom ki. Aztán elmeséltem neki hogy én is hasonlóan jártam első nap, mire mondta hogy ő is, és ő meg úgy oldotta meg ezt a kérdést, hogy átmászott a kerítésen. Én benyúltam felülről, az az ember nem tudom aznap éjjel hol aludt amikor nem tudott bejönni, ez a lány meg bemászott. Ki-ki a maga stílusában oldotta vagy nem oldotta meg a helyzetet. Egyik nap délután jöttem haza, a lány épp’ az ajtó előtt cigizett, és látta ahogy én bejövök.
Én így jövök be – mondtam – mire bólogatott, én meg kérdeztem: De te hol másztál be? Mire mutatott fel a kerítés tetejére: Hát ott. Néztem rá nagy szemekkel, hogy az egy kicsit magas, mire folytatta: Fiatal lánykoromban sziklát másztam…

2017. március 2., csütörtök

A brexit hatása a londoni életre

Folyamatosan újra és újra mindenféle rémhírek terjednek a neten, hogy a brexit miatt épp most miért és hogyan fognak minket kirakni innen. Szerintem ez egyrészt csak rémhír keltés, vagy ha ez a hivatalos forrásból indul, azzal csak azt akarják elérni, hogy akiknek nincsenek száz százalékig rendben a dolgai, azok maguktól és nagyon gyorsan elhúzzanak innen. A brexit hatásai hogy az ingatlan árak csökkentek, és most már az is talál munkát magának aki nem akar, na meg hogy akiknek nem volt teljesen rendben az ittléte, azok már nagyrészt el is mentek.
A szavazás után azonnal már másnap a bérbe adott szobák ára elkezdett csökkenni. Sokan indultak el vagy mondták fel a szerződésüket, hogy egy-két hét múlva mennek, mert bizonytalanná vált a jövőjük, vagy mert rendszeresen küldik haza a pénzt, és például Ł1000-ot a brexit előtt 450ezer forint körül váltottak, rá pár hétre ez már csak kb 350ezret jelentett. Így ez az elvándorlás azóta is tart, és például ezt az egyszemélyes szobát ahol most lakok, szeptemberben heti Ł110-ért vettem bérbe, a mellettem lévő másik ugyanilyen szobát a lakótársam decemberben már csak 105-ért, a lakás harmadik szobáját – ami egy kétszemélyes szoba – egy másik lány egyedül Ł110-ért. Második emeleti főútvonali lakás, de az ablak jól hangszigetelt, nem zavaró az utcazaj. Ugyanez a szobáért itt a brexit előtt Ł120-ot kértek el, vagy amikor ideköltöztem, a kétszemélyes szobában egy pár heti 160-ért lakott.
Ez az elvándorlás azóta is tart, és az ügynökségek meg láthatóan adják vissza a lakásaikat, ha lejár egy szerződésük akkor könnyen lehet hogy nem hosszabbítják azt meg (vagy csak sokkal olcsóbban) az ott lakókat meg átköltöztetik más lakásaikba, és ugyanez a kereslethiány látszik abban is, hogy a mellettem lévő szobában lakó lánnyal hetekig ketten laktunk itt, mert a Karácsonykor elköltöző pár helyére nem találtak senkit.

A brexitnek a hatása a munkaerőpiacon is látszik, ott nem ilyen gyorsan mutatkozott meg, ott kellett neki néhány hónap, de ma már sokfelé munkaerőhiány van. Amikor a munkahelyemre kerestünk mosogatót és a facebookra feltettem hirdetést, régen 10-15 jelentkező volt egy állásra, a brexit után ugyanerre a hirdetésre egyetlen jelentkező akadt, vagy például nálunk most is szakácshiány van. Mondjuk, a cég vezetésének az a rövidlátó bérpolitikája, hogy amíg találunk olcsó melóst, addig miért fizessünk többet, amiről azt gondolják hogy az idő eddig őket igazolja, mert mindig minden étel elkészült, de azt nem látják hogy jobb szakácsokkal kevesebb lenne a reklamáció, és ettől több lenne a visszatérő vendég.

2017. február 6., hétfő

Egy álláshirdetés :D

Álláshirdetés a facebook-on:
Ilyen hirdetést olvasva, az emberek sokkal szívesebben mennek ide dolgozni. :-) Vagy legalábbis jobban felfigyelnek a hirdetésre.

2017. január 29., vasárnap

Négercsók

Kultikus desszertünk, szerintem ott van a boltokban árult édességek között a top3-ban, mert ugye a Túró Rudi a number one, ez egyértelmű, és a második és harmadik helyen a Négercsók és a Sportszelet osztozik. Múltkorjában az egyik magyar boltban vásároltam, és belém bújt a kisördög. Megkérdeztem az eladó lányt, hogy itt van minden, de miért nem árulnak Négercsókot? Döbbent arccal és elkerekedett szemmel nézett rám és mondta: Azt itt nem lehet. Majd megérezve kérdésemben az iróniát, elvigyorodott, neki is tetszett a poén, mert ugye mindig a legéletszerűbb poénok a legjobbak.

Errefelé (azt hiszem tulajdonképpen egész Nyugat-Európában) már betegesen túlzó a másság elfogadása, mitöbb előnyben részesítése. Az a szó hogy „néger” szitokszó, és nem szabad kimondani vagy leírni, egy fekete embert nem rúghatsz ki, mert szalad a bíróságra, és egészen biztosan megnyeri a pert, mert azt mondja hogy azért rúgtad ki mert fekete, visszahelyezik állásába, munkát kell neki adnod, és még kártérítés jár neki a meghurcoltatásért, meg a kiesett munkaidejéért. És ezt a pert akkor is megnyeri, ha történetesen csak feketéket alkalmazol, és mind tanúként állítja hogy ő lusta, és a munkája nem ér semmit. Ez a másság előnyben részesítése már beteges. Minap az egyik pincérlány jött délután dolgozni, diétás napokat tartott, és ahogy jött be, a kezében volt egy fürt banán, épp egyet majszolgatott, jött vele szemben egy fekete szakács, ő meg teljesen jószándékkal megkínálta. A szakács egyből rasszizmust kiáltott, és tényleg fel volt háborodva, mert micsoda sértés őket banánnal kínálni. De hiába ez az álszent másság elfogadás, azért ahol több fekete lakik, arrafelé olcsóbbak a lakások, és arrafelé több rendőr jön-megy az utcákon.

2017. január 16., hétfő

Hogy valami jót is írjak

Pár hónapja írtam a londoni metróról a "mind the gap" kapcsán, és most hogy valami jót is írjak a londoni metróvonalak építészetéről:
Vannak olyan állomások, ahol az egy irányba haladó különböző metróvonalak peronjai egymás mellett vannak. Erre egy példa a Finsbury Park Station, ahol az ott találkozó Victoria Line és Piccadilly Line észak felé menő vonalai egymás mellett vannak, és a dél felé menő vonalak is lejjebb vagy feljebb ugyanígy. Teljesen logikus, aki dél felé megy az egyikkel, az ha át akar szállni, minden bizonnyal dél felé fog tovább menni. Nyilván vannak akik észak felől jönnek az egyikkel, és a másikkal észak felé fog tovább utazni, de sokkal kevesebben. Az ember ha át akar szállni, akkor nem kell hosszú folyosókon bolyongani-átrohanni, hanem csak tíz-húsz-harminc méter és már ott is van a másik vonalnál.

2017. január 11., szerda

A vízcsap

Ezeket a briteket megdumálták hogy ők hagyománykövetők. Ez tetszik is nekik, mert úton-útfélen hangoztatják ezt, meg megpróbálnak eszerint élni is, ami kívülről nézve néha érthetetlen, néha meg vicces. Ennek a brit „hagyománynak” a része a vízcsap is, azaz hogy külön-külön csapon folyik a hideg és meleg víz. Hogy régen miért volt így, annak talán meg lehet találni a vízcső építészeti okait, esetleg nem tudtak két csövet Y-ba összekötni, de ehhez a külön-külön csapokhoz a mai napig ragaszkodnak, még a most épülő házakban is sokszor így csinálják meg. Ehhez ma már lehet venni Y-slagot, amivel aztán jól összekeveredik a hideg- és a melegvíz, de a csapokat nem cserélnék ki. Mert ez a hagyomány.
Régebben együtt dolgoztam egy – hogy is mondjam – „mélytudású” sráccal, mosogatóként dolgozott ott ahol én is tettem-vettem, és amikor erről beszélgettünk, megdumáltam hogy ez azért van így mert az ember egyszerre nem tud kétféle hőmérsékleletet érezni, és ha egyszerre enged a két kezére hideg és meleg vizet, akkor mind a kettőt langyosnak fogja érezni. Kipróbálta. :D

Egyébként ezek a külön-külön csapok tényleg teljesen értelmetlenek, a britek meg azt hiszik hogy ők ragaszkodnak a hagyományaikhoz, amivel meg leginkább csak az értelmetlen dolgok számát gyarapítják az életükben.